Talán "az ember" egész életét azzal tölti, hogy kitöltse a haláláig tartó, nem tudja "mennyi van még hátra" időintervallumot. És talán nagyon nyomasztó tud lenni, amikor úgy érzi felesleges várakozással, jelentéktelen tevékenységekkel, neki nem tetsző élethelyzetekkel kell azt kitöltenie. És közben megy az álmodozás: "milyen jó lenne...", "ezt úgy szeretném...", aztán meg önmagunk visszarángatása a földre: "én erről már lekéstem...", "most van más fontosabb..." stb. A játszmák tárháza végtelen! Ideálok, álmok, vágyak gyártódnak nap mint nap az elménkben, majd azonnal megfogalmazódik az azokat gátló gondolat is, ezzel egy rendkívüli depresszióba, letargiába, fásultságba, kedvtelenségbe taszítva az egyént. Hozzáteszem nincs ezzel semmi baj, mert hiszen mi sarkallná cselekvésre vagy önfelismerésre "az embert", ha nem a szenvedés?

Történt ez velem is hasonlóképp az utóbbi jónéhány, mondhatni gyerekkorom óta eltelt években. Nagyon kemény dió ezt bevallani, fájdalmas is egyben, ugyanakkor egy bizsergető örömérzet ott lapul a sarokban. Egy kellemes örömérzet, melyet vélhetően az önmagamhoz való őszinte viszony adott. Ezt az őszinte önvizsgálatot nem azonnal hipp, és hopp követte az az állapot, amiben most leledzem. Sokáig elhúzódó, jobb, és nagyon gáz időszakok váltakoztak. Sok-sok sírással, keserűséggel (amiket nem a mostani élethelyzeteim okoztak, hanem mondhatnám, hogy egyetemes keserűség), fáradtsággal, de mindvégig őszintén, ŐSZINTÉN tekintve a jelen állapotra, a hozzá fűződő viszonyaimra, arra hogy állandóan osztályozgattam, hogy állandóan jó vagy rossz volt minden. És a gond nem is ez volt, hanem a komolyság, hogy véresen komolyan vettem magamat, a reakcióimat, az elvárásaimat! Semmi más fontosabb nem volt ezen az istenverte világon, mint én! És így tapasztalva tényleg istenverte a világ....

Majd mostanság kezdtem kicsit másként nézni, vagyis nem is én kezdtem ezt, hanem jött magától. Talán a sok szenvedés hozta. Igen.... az hozta. Hozta ezt a szívvel nézést, amikor is a szépséget szeretném fokozni ebben az immáron istenáldott világban. Hálás vagyok azért, végtelenül, hogy megmutatta magát ez a szépség, ez a szeretet, ez a kegyelem, mely ott csillog a legutolsó szempárban is. És itt láttam meg, hogy ezen a Földön minden létező a testvérem, és bár ítélkezem  még mindig, és hazudnék, ha azt mondanám, ráadásul hippinek is tűnnék, hogy mindenkit szeretek....de akkor is a testvéreim, még ha el is ítélem bármelyiküket tetteikért. 

Vannak ugyan naiv vágyaim, hogy a szenvedés, mint az élet velejárója majd egyszer csak végleg eltűnik, de tudom, a szívem súgja, hogy nem fog :) Egy ilyen vágyat is csak az ego képviselhet, aki nem az ördög ebben a sztoriban, hanem a segítő, akinek mindent elárulnak szavai, tettei arról, "hol is tartok valójában". Nem kell kikerülnöm a szenvedést, nem kell, hogy minden percben boldogságot sugározzak, és én legyek a megtestesült jóság. Ez egy megterhelő, és hiú kép, aminek jószerivel mindenki igyekszik megfelelni, ezzel a boldogtalanságba, és soha be nem teljesülő pompába taszítva magát!

Folyt. köv.